Borzasztóan elcsépelt közmondás, mégis rengeteg igazság van benne.
Vonz Dubai? A csillogás, a hatalmas felhőkarcolók, a futurisztikus város látványa? Engem mindig is vonzott. Vágytam arra, hogy egyszer eljussak ebbe a szédületes tempóban fejlődő, különleges világba.
Január elején jártunk, a Covid kellős közepén, amikor végre megérkeztünk. Izgatott voltam, hiszen egy olyan helyen járhattam, amelyet korábban csak elképzelni tudtam. A valóság azonban már az első pillanatokban egészen más arcát mutatta.
Éppen azon az éjszakán, amikor megérkeztünk, a hajón kialakult feszültség egy súlyos, véres jelenethez vezetett. Néhányan túl sokat ittak, és a helyzet könnyen tragédiába torkollhatott volna. Szerencsére végül nem történt nagyobb baj, de az átéltek után nehéz volt felszabadultan megélni a megérkezés örömét.
A külvilággal való kapcsolattartás sem volt egyszerű. Az internetkapcsolat silány volt, és olyan szóbeszéd is járta, hogy szándékosan korlátozzák a lehetőségeinket, nehogy pánik alakuljon ki. Hogy ebből mi volt igaz, akkor nem tudhattuk biztosan. A bizonytalanság és a félelem azonban így is ott volt velünk.
Aztán jött az újabb hír: az utasokat hazaszállítják, az utazást pedig megszakítjuk.
Elsőként a csalódottság lett úrrá rajtam. Azért indultam útnak, mert szerettem volna felfedezni a világot. Ehhez képest éppen az a része látszott meghiúsulni az álmomnak, amiért az egészet vállaltam.
Ráadásul azt sem tudtuk, mi vár ránk. Fennállt a veszélye annak, hogy karanténba kerülünk, és hosszú napokig ki sem léphetünk a kabinunkból. Még az is felmerült, hogy áthelyeznek bennünket egy másik hajóra, ahol a karantént kellett volna töltenünk.
A rengeteg bizonytalanság ellenére próbáltam a helyzet pozitív oldalát is meglátni. Nem kellett azonnal hazamennünk, a hajón maradhattunk, és valamennyire lehetőségünk nyílt a feltöltődésre is. A különböző részlegek dolgozói pedig olyan időt kaptak, amelyben a megszokottnál közelebb kerülhettek egymáshoz.
Az első két hétben egyáltalán nem hagyhattuk el a fedélzetet. Egy egész város volt előttünk, amelyet szerettünk volna felfedezni, mégsem tehettük meg.
Olyan érzés volt, mintha már csak egy hajszál választana el attól, amire vágytam, mégis valaki újra és újra elhúzná előttem a mézesmadzagot.
Messzire utazol a családodtól, vállalod a bizonytalanságot, mert szeretnéd látni a világot, aztán amikor végre ott vagy, úgy érzed, mintha minden ellened dolgozna.
Esténként azonban különleges látvány tárult elém.
A hajó végében található étteremből néztem a várost, ahogy a naplemente után lassan kigyúltak a fények, és Dubai felhőkarcolói ragyogni kezdtek. Néha fotókat is készítettem, amelyeket szívesen megosztottam másokkal.
Kívülről talán valóban úgy tűnhetett, hogy milyen szerencsés vagyok. Miközben otthon sokan a hidegben, egy világjárvány kellős közepén élték a mindennapjaikat, én Dubajban voltam, és lenyűgöző épületeket fotóztam.
A képeken valóban egy gyönyörű város látszott. Azt azonban már nem lehetett látni, hogy mi történt a fotó elkészülte előtt, vagy milyen érzésekkel tértem vissza utána a mindennapjaimhoz.
Nem lehetett látni a félelmet, a bezártságot, a bizonytalanságot és a csalódottságot sem.
Pedig mindez ugyanúgy hozzátartozott ahhoz az időszakhoz, mint a város fényei.
Mégis volt valami különleges abban, hogy minden este ezt a látványt kaptam. Ahogy teltek a napok, egyre inkább próbáltam nemcsak azt nézni, amitől el voltunk zárva, hanem azt is észrevenni, ami még így is megadatott nekem.
Talán éppen ez az időszak tanított meg arra, hogy ugyanaz a helyzet egyszerre lehet nehéz és szép. Lehetünk csalódottak amiatt, amit nem élhetünk át, miközben hálásak vagyunk azért, amit mégis megkaphatunk.
De nem a város látványa lett az, ami végül a legmélyebben megmaradt bennem ebből az időszakból.
Hanem egy ember.
A hajóra szállásom első napján megismertem egy magyar nőt, akivel kezdetben egyáltalán nem találtuk a közös hangot. Sőt, úgy éreztem, kifejezetten ellenszenves vagyok számára. Ha köszöntem neki, nem köszönt vissza. Egyszerűen levegőnek nézett.
Egy olyan hajón, ahol alig találkozik az ember magyarokkal, különösen furcsa volt ezt megélni.
Sokáig úgy éreztem, mintha vetélytársként tekintene rám. Talán a korkülönbség, talán valami egészen más állhatott a háttérben, ezt nem tudhattam biztosan. Akkor mindenesetre nehezen értettem, miért viszonyul hozzám így valaki, akivel szinte még nem is ismertük egymást.
Aztán megváltoztak a körülményeink.
A közös bizonytalanság, a bezártság és az, hogy a megszokott életünk helyett egy egészen kiszámíthatatlan helyzetben találtuk magunkat, lassan közelebb hozott bennünket egymáshoz.
Idővel rájöttem, hogy sokkal több közös van bennünk, mint azt kezdetben gondoltam. Sőt, talán éppen a hasonlóságaink miatt volt olyan nehéz egymásra hangolódnunk.
Akkor ismertem fel először igazán, hogy néha mennyire hamar ítélkezünk mások felett. Milyen könnyen kialakítunk valakiről egy véleményt néhány gesztus, egy viselkedés vagy az első benyomásunk alapján, miközben fogalmunk sincs arról, mi húzódik meg mindezek mögött.
És arra is rájöttem, hogy én magam is hajlamos vagyok erre. Én is voltam előítéletes, én is ítéltem meg másokat túl hamar. Néha éppen az zavart bennük, amit magamban is nehezen viseltem.
Ez a felismerés azóta sokat változtatott azon, ahogyan másokhoz viszonyulok.
Az a nő pedig, akivel kezdetben szinte szóba sem tudtunk állni egymással, később az egyik legfontosabb emberré vált számomra a hajón. Nemcsak barátok lettünk, hanem útitársak is, akik a hajózáson kívül is együtt fedezték fel a világot. Olyan ember lett belőle, aki a későbbi utazásaim során is rengetegszer tartotta bennem a lelket.
Ma már egészen másképp látom ezt az időszakot.
Azt is megtapasztaltam, mennyire közel tud hozni egymáshoz embereket egy közös nehézség. Amikor hasonló bizonytalanságban élünk, és ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, olyan kapcsolatok alakulhatnak ki, amelyekre korábban talán esély sem lett volna.
Ugyanakkor az idő múlásával azt is megértettem, hogy attól, hogy valakivel egy adott élethelyzetben ennyire jól megértjük egymást, még nem biztos, hogy minden más körülmények között is ugyanúgy fogunk kapcsolódni.
A hajó után egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, találkoztunk is, de ahogy egyre inkább visszatértem a megszokott, civil életemhez, lassan egyre kevesebb közös pontot találtam kettőnkben. A barátságunk idővel elcsendesedett.
Ettől azonban az, amit a hajón jelentettünk egymásnak, nem lett kevésbé valódi. Akkor szükségünk volt egymásra, és olyan időszakot éltünk át együtt, amelynek fontos része volt a másik jelenléte.
Talán nem minden kapcsolatnak kell örökké tartania ahhoz, hogy jelentősége legyen az életünkben.
És talán nem minden helyzet olyan, amilyennek elsőre látjuk.
Néha a legszebb látvány mögött is olyan történet húzódik meg, amelyről kívülről semmit sem tudhatunk. Egy fénykép megmutathatja a világ legcsodálatosabb arcát, miközben mindaz, ami mögötte történik, láthatatlan marad.
A képeken Dubai fényei ragyogtak. Azt azonban nem lehetett látni, mi minden zajlott közben bennem, és hogy ez az időszak végül mennyi mindent indított el, aminek a jelentőségét akkor még én sem ismertem fel.
Következő történet →
Vélemény, hozzászólás?