Fél év után azt hittem, a legnehezebb részen már túl vagyok. Hazamegyek, újra látom a családomat, a barátaimat, és minden olyan lesz, mint régen. Tévedtem.
Az első hajós szerződésem majdnem fél évig tartott. Április közepén, hosszú hónapok után végre elérkezett a szerződésem vége, és hazautazhattam a családomhoz.
Emlékszem, milyen erős kettős érzések kavarogtak bennem akkor. Egyrészt nagyon vártam, hogy újra láthassam a szeretteimet és a barátaimat, akikkel a hosszú hónapok alatt alig volt lehetőségem érdemi kapcsolatot fenntartani. Másrészt féltem is, mert időközben elkezdett kibontakozni bennem egy másik énem, akinek a létezéséről még én magam sem tudtam, nemhogy a hozzám közel álló emberek, akik fél évvel korábban egy egészen más embertől búcsúztak el.
Keserédes izgatottsággal vártam a találkozásokat. Emlékszem, legelőször az öcsémmel találkoztam, aki eljött értem Budapestre, hogy hazavigyen.
Egészen más érzés volt akkor beülni az autójába, mint korábban. Először nem is tudtam hova tenni a bennem kavargó érzéseket. Természetesen nagyon boldog voltam, hogy újra láthatom a testvéremet, akivel korábban tulajdonképpen legjobb barátok voltunk, és rengeteg időt töltöttünk együtt.
A vele való találkozásban azonban volt valami, ami távolságérzetet keltett bennem. Ő személyiségét tekintve nem sokat változott. Ugyanazzal a kedves, mégis cukkolódó stílusával fogadott, mint korábban mindig. Sokáig ez természetes volt közöttünk: korábban én is nevettem az odaszúrásain, sőt, sokszor magam is hasonlóan reagáltam.
Most mégis azt éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Mintha hirtelen érzékenyebbé váltam volna arra, hogyan engedem másoknak, hogy beszéljenek velem. Olyan dolgok, amelyeket korábban játékos ugratásnak vettem, már nem estek ugyanúgy.
Nem haragudtam rá, hiszen ő ugyanaz maradt — én voltam más.
És talán ekkor hallottam tőle először azt a mondatot, amely később sokszor visszaköszönt:
„Te megváltoztál.”
A családom többi tagjával való találkozásom elsőre cseppet sem tűnt idegennek, az otthon töltött hetek alatt azonban egyre inkább érezhetővé vált, hogy már nem ismernek úgy, mint korábban. Ez pedig sokszor konfliktusokhoz vezetett.
A barátaimmal hasonlóképpen alakultak a találkozások. Folyamatosan olyan helyzetekben találtam magam, amelyek ismerősek voltak, mégis egyre távolabb éreztem magamtól őket.
Ez nem azért volt, mert bármiben is különbnek éreztem volna magam náluk. Sokkal inkább azért, mert fél év alatt egy teljesen más ritmushoz szoktam hozzá. Miközben otthon minden ment tovább a maga megszokott medrében, én egy olyan világban éltem, ahol szinte minden nap új emberek, új helyzetek és új impulzusok értek.
Egy olyan életben, ahol egyik nap még egy idegen ország kikötőjében sétáltam, másnap pedig már egy teljesen más kultúrával találtam szemben magam.
A hajón töltött hónapok alatt valahogy a prioritásaim is átrendeződtek. Nem a számlákon, a hétköznapi teendőkön vagy a megszokott rutinon járt az eszem. Egészen más kihívásokkal kellett szembenéznem, más dolgok foglalkoztattak, és talán emiatt kezdtem el máshonnan szemlélni a problémákat is.
Sok minden, ami korábban nyomasztónak tűnt, akkoriban hirtelen megoldhatónak látszott.
Ez persze nem azt jelentette, hogy az otthoni élet nehézségei kevésbé lettek volna valósak. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy időközben más szemüvegen keresztül kezdtem nézni ugyanazt a világot.
Nagyon feltöltött a szeretteimmel és a barátaimmal töltött közös idő, és nagyon élveztem az otthonlétet, a szabadságot. Azt, hogy nem kellett minden nap dolgoznom a hajón, és végre a magam ura lehettem: azt tehettem, amit csak szerettem volna.
Azonban mégis visszavágytam abba a csodálatos börtönbe…
Hiszen ott, a bezártság ellenére, olyan szabad voltam, mint a madár, és minden nap teret adhattam a kalandvágyamnak. Vágytam az újabb impulzusokra, mert a sok otthon töltött hetet egyszerűen ingerszegénynek éltem meg.
Az első pár napban persze rengeteg új élmény ért, hiszen volt mit bepótolni mindenkivel a hosszú, külön töltött hónapok után.
Néhány hét elteltével azonban egyre inkább csak a hiányérzet maradt bennem.
Belekerültem egy olyan spirálba, amelyből egy ideig nem tudtam szabadulni…
A kettős életérzés spiráljába.
Ami egyszerre volt mámorító, mégis keserves.
Az egyikben végre újra otthon voltam.
A másik pedig már hiányzott — még akkor is, ha közben felemésztett.
Következő történet →
Vélemény, hozzászólás?